Éhes voltam, ez az igazság. Hiába győzködtem magam azzal, hogy ha elég
kitartó leszek, egy nap majd eltűnik az éhség, és sosem tér vissza. A
testem követelte azt, ami járt neki. A sürgető vágyat az étel iránt
lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.
Remegő gyomorral álltam fel az ágyamról, a kelleténél jóval gyorsabban, emiatt hirtelen megszédültem. A kezemet a folyosó falán támasztva lépkedtem óvatosan, mert a szemem előtt táncoló fekete foltok szinte teljesen vakká tettek, csak a sötétséget láttam magam előtt.
A konyhába érve mohón pillantottam körbe. Egyetlen lépéssel a pultnál termettem, és sorra kinyitogattam a fölötte lévő szekrényeket valami édesség után kutatva. Ez azonban nem járt sikerrel, ezért a hűtőhöz siettem. Útközben véletlenül belerúgtam az asztalba, ami fülsértő nyikorgással csúszott odébb a konyhakövön. Szinte fel sem fogtam, mi történik körülöttem, nem éreztem a fájdalmat, csak feltéptem a hűtő ajtaját. A hűvös levegő megcsapta az arcomat, és ezzel egy időben valami felüvöltött bennem. Mi a faszt csinálsz?!!
A hideg a csontjaimig hatolt, és mozdulatlanná dermesztette az egész testemet. Mintha csak ájulásból tértem volna magamhoz, beletelt pár pillanatba, mire felfogtam, hol is vagyok, és mire készültem éppen. Elborzadva bevágtam a hűtő ajtaját, és addig hátráltam, amíg bele nem ütköztem a pultba, majd abba kapaszkodva egészen a sarokig.
Mi a faszt csinálsz?! Nem teheted ezt! A hang bennem tovább üvölt velem. Gyenge vagy, egy dagadt, életképtelen disznó, aki még egyszerű szabályokat sem képes követni! Ököllel a falra csapok, olyan erővel, hogy az egész alkarom bizseregni kezd. Nem érdemled meg az ételt! Nem érdemled meg az emberek figyelmét! Éhezz, soványabb kell, hogy legyél, míg végül átlátszóvá vékonyodsz, és többé nem zavarod a körülötted élőket! Megint a falba ütök. Nem érdemled meg az ételt! Nem érdemled meg, hogy élj! Egy ilyen dagadt, értéktelen roncsot senki sem képes szeretni! Újra és újra belevágtam az öklömet a falba, addig, míg a vér lecsordult a kézfejemen, és az üvöltöző hang el nem halkult. Akkor pár másodpercnyi mozdulatlanság után a földre rogytam, és arcomat a tenyerembe temettem. Ana dühe lecsendesedett. Halk szavakkal nyugtatni kezdett, biztatni, hogy ha eddig kibírtam, nem adhatom most fel. Gyönyörű lányok képeit ültette el a fejemben, kiálló csípő- és kulcscsontok fehér ragyogása világította be sötét gondolataimat, és elűzte a gyötrően fekete vágyat.
A légzésem lassan újra normálissá vált. Óvatosan felálltam a jéghideg padlóról, miközben Anának hálálkodtam, amiért segített összeszedni magam. Elővettem egy poharat, a csaphoz lépve teletöltöttem vízzel, amit az utolsó cseppig megittam. Ezt a műveletet megismételtem még négyszer. Kezdett visszatérni belém az erő, az érzés hogy igen, meg tudom csinálni, képes vagyok vakon követni Ana parancsait, nincs szükségem az ételre. Büszkeség töltött el, hiszen bár pár percre elveszítettem a kontrolt, de sikerült időben leállnom, mert erős vagyok, képes vagyok bármire, amíg Ana mellettem van.
Az egyetlen, amitől féltem, az az volt, hogy legközelebb talán nem tudok megállni. Több mint 30 órája nem ettem, és éreztem, hogy a szervezetem egyre erősebben lázadozik ellenem. Mindenem remegett, a látásom pedig homályos volt, mintha sűrű ködön keresztül néznék a konyhabútorokra. Muszáj lesz ennem valamit. Az asztalon lévő tálból kivettem egy almát. Előbb félbe vágtam, aztán negyedbe, egyre kisebb és kisebb darabokra, míg végül dobókocka méretű volt mindegyik. Ezeket a kedvenc bögrémbe szórtam, amit a konyhai mérlegre tettem. A képernyőn megjelent számból levonta a bögre súlyát, de még így is messze túl nagy volt. Az almakockák felét félreraktam, a maradékot pedig lemértem újra, és kiszámoltam a kalóriatartalmukat. Automatikusan cselekedtem, akár egy beprogramozott számítógép. 52 kalória. Ennyi talán még belefér. Bizonytalanul mentem vissza az asztalhoz. Leültem, a bögrét magam elé húztam, és a kezembe vettem pár gyümölcsdarabkát. Ennem kell. Kedvetlenül a számhoz emeltem a falatot, de képtelen voltam megenni. Nincs szükséged erre. Ana hangja összekeveredett a gondolataimmal. Kitartó vagy, erős, és ami a legfontosabb, teljesen üres. Nincs szükségem erre. Felpattantam a székről, és a bögre teljes tartalmát undorodva a kukába öntöttem. Az egyetlen, amire, akire szükségem van, az Ana. Ha étellel szennyezem be a testemet, megtudja, milyen gyenge vagyok valójában, és elhagy majd. Ez soha nem történhet meg. Soha.
Újra a hűtőhöz léptem, de ezúttal a fagyasztó ajtaját nyitottam ki. Egy csomag jégkocka társaságában mentem vissza a szobámba, és a tisztán csillogó, átlátszó jeget rágcsálva felülésezni kezdtem. Nem is számoltam. Sosem elég. Sosem lesz elég.
